Kunszentmárton újratelepítése


A "Megszálló levél" első oldala



Redemptusok névsorának 1. oldala
Az 1680-90-es évek harcai alatt hol török, hol császári zsoldos hadak dúlták a vidéket, így 1709-ben már pusztaként említik a település-összeírások. Erre a korszakra tehető az ősi telekparti szállás végső pusztulása. A Rákóczi szabadságharc utáni években indulhatott meg a terület benépesítése.
Mivel a jászok lakta területet kevésbé érintették a harcok, ezért túlnépesedés mutatkozott a 18. század elején. 1718-ban 32 jászapáti család költözött a teljesen elnéptelenedett vidékre, "Szent Mártony pusztára", s a következő évben még 9 család követte őket. A betelepülő jászoknak köszönhető az új Kunszentmárton megalapítása, immáron nem a Telekparton, hanem mai helyén, a Körös - partján. A letelepedési engedélyt a Jászkun Kerület nádori főkapitánya, Orczy István adta ki 1717. május 24-én. Mivel Szent Márton kultusza és személyisége közel állt a katolikus jászokhoz, - valamint jogfolytonosságot is biztosított számukra - megtartották a település régi nevét.
A letelepedés története Radics István bíró elbeszélése által "Megszálló levélként" maradt az utókorra. 1720-ban 41 háztartást számláltak a faluban. 1721-ben már 1505 számosállatukat vették nyilvántartásba, s 117 fő 15 éven felüli férfi lakott a településen. Bár az 1739-ben délről behurcolt pestisjárvány megtizedelte a település lakosságát, a folyamatos betelepedés miatt a század közepének ezer körüli népessége 1810-re megnégyszereződött. A népesség növekedése mellett, a fejlődést jól mutatta a későbbi városközpont kialakulása. 1741-45 között felépült a Szent Márton templom, majd a mai barokk, kőszobrokkal díszített templom 1784-ben. Ezek a révvel együtt kijelölték a későbbi központ, a középületek helyét.
1731-ben Bél Mátyás Szentmártont, mint "szinte mezővárosként választékos" helyet említette.











Bedekovich Lőrinc térképe